|
10. fejezet - A Malfoy - veszély
2004.08.20. 08:59
Hát, ennek a felyezetnek az eredeti címe Millicent - veszély volt, de át kellett írnom. Mint ahogy szinte az egész fejezetet, és nem nagyon illik a cím a tartalomhoz. Itt ugyanis csak utalások vannak a mi kedvenc Draconkra, a fejezet Dudleyről szól, aki átél ezt-azt.
Tizedik fejezet
A M alfoy - veszély
A következ ő napok voltak Harry számára a Privet Drive-on valaha eltöltött legkellemesebb napok. Vernon bácsi, Petunia néni és Dudley hajlandók voltak mindenben a kedvében járni, noha ő soha nem kért semmit. Még azt is elnézték neki, hogy az iskolai talárját viselje a házban. Harry tudta, hogy a Dursley család hirtelen kedvességének egyetlen oka van: félnek tőle.
Három vagy négy napig nagyon szórakoztatónak találta a helyzetet. Meg is írta barátainak, keresztapjának és jegyesének, hogy milyen jól bánnak vele a rokonai. Ron válaszában azt javasolta, használja ki 'új élete' minden percét arra, hogy visszafizessen Dudleynek mindent: dolgoztassa, amennyit csak lehet és csináltasson vele olyan komisz dolgokat, amilyeneket csak el lehet képzelni. Ron el is küldte legjobb ötleteinek listáját, melyhez ikerbátyjai is hozzátették a magukét:
el őször is tisztíttasd ki vele a vécét - lehetőleg puszta kézzel
aztán mondd neki, hogy bűzlik és küldd el kocsit mosni
nyírasd meg vele a sövényt Roxfort kastély alakúra
naponta ötször takaríttasd ki vele a szobádat
egyél finom süteményeket az orra előtt, de soha ne adj neki belőle
végül, amikor már le akarna feküdni, parancsold meg neki, hogy álljon őrt, nehogy megtámadjanak a dementorok, vagy az újságírók
Harry jót nevetett a levélen. Nagy volt a kísértés, hogy kipróbálja a listát az unokatestvérén, de végül is jó szíve legy őzte a kisördögöt, amely Dudley bosszantására ösztökélte.
Hermionétól is kapott baglyot. A lány azt írta, hogy ne hallgasson a Weasley fiúkra, mert azok egytől egyig hihetetlenül gyerekesek. Harry elmosolyodott. Jó öreg Hermione, mindig azt akarja, hogy mások is olyanok legyenek, mint ő: abszolút tökéletesek, és egyáltalán nem gyerekesek. De úgy tűnt, mindig elfelejt egy valamit. Éspedig azt, hogy a fiúk sokkal később érnek, mint a lányok.
Keresztapja is küldött egy baglyot Harrynek, melyben beszámolt Arthur Weasley-vel végzett munkájáról. Elmondta, hogy végre sikerült nyakon csípniük Lucius Malfoyt, akinek nagy tétel illegális fekete mágia kelléket találtak a házában. Sirius átadta Csikócsőr üdvözletét is.
Ginnytől is érkezett levél, melyben a lány biztosította végtelen szerelméről. Beszámolt továbbá az újságíró-ügy újabb fejleményeiről. Megírta, hogy Rita Vitrol rosszabb, mint valaha. Erőszakoskodik az emberekkel, és mindenkit interjúért nyaggat. (Bárcsak Hermione soha ne engedte volna szabadon! És tudod, Harry, biztos vagyok benne, hogy Malfoy volt az, aki először szólt neki a babánkról. Máshonnan nem tudhatta meg.)
- Na persze... Malfoy. Ki más? - tűnődött Harry, amikor lesétált ebédelni. Aznap Petunia néni a kedvenc ételét főzte.
A család éppen leült az asztalhoz - még mindig Harryvel az asztalfőn! - amikor észrevett valakit az ablakban. Magas, szőke, feketébe öltözött fiatal fiú... Csak nem...?
- Öhm, Harry... - Vernon bácsi nem akart szőrős csigává változni, ezért nagyon óvatosan válogatta meg a szavait - Ha meg nem sértelek... Miért jöttél vissza? Már úgy értem... Miért nem vagy az... Az iskolában? - Vernon bácsi akármennyire is próbált udvarias lenni, nem bírta undor kimondani azt a szót. Petunia néni ránézett férjére, aztán lassan átemelte a tekintetét Harryre. Az unokaöccse lehajtott fejjel ült az asztalnál, és ő is küszködött a szavakkal. Petunia néni kíváncsisága - csakúgy, mint a férjéé- felülkerekedett félelmén. -De ha nem akarod, ne mondd el... Csak kíváncs ivoltm...
- Hagyd, Petunia néni, elmondom. Emlékeztek még Weasley-ékre, ugye? Ők azok a vörös hajúak, akik olyan sokan vannak... Szóval az iskolában lányukkal, Ginnyvel szerelmesek lettünk egymásba.
- Ő az a hosszú hajú lány, nem igaz? Aki rajong érted. - vigyorgott Dudley.
- Honnan... - Hüledezett Harry. Honnan tudhatja, hogy mik történnek Roxfortban és a varázslóvilágban?
- A vak is látja, Harry. Állandóan téged bámult, minden évben... - Dudley vigyora most már rémisztő volt.
- Igen, szóval ő... Az év elején összejöttünk, és pár hete kiderült, hogy... Hogy terhes. - Harry sem értette miért, de megkönnyebbült attól, hogy kimondta.
- Ha-ha, Harry! - Dudleynek szemlátomást tetszett a hír. -Felcsináltad a csajt?
Vernon bácsi és Petunia néni szóhoz sem jutott. Harry apa lesz? De akkor miért kellett eljönnie az iskolából? Talán kicsapták?
Nem volt több idejük ezen morfondírozni, mert a megjegyzés hatása katasztrófális volt. Harry előkapta a pálcáját, és Dudleyra szegezte, és éppen egy hatásos átkot keresett a fejében, amikor észrevette, hogy nincs rá szüksége. Unokatestvére ugyanis már a székről leesve, tetőtől talpig reszketve valószínüleg már egy kis lángocskától is halálra rémült volna. Harry is tudta ezt, de azt is, hogy Ginny nem csak egy lángocska...
- NE BESZÉLJ ÍGY RÓLA! - Harry magából kikelve üvöltött, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy megátkozza Dudleyt. -Ő IGENIS RENDES LÁNY, ÉS SZERETJÜK EGYMÁST!
- Ne... Harry, tedd el azt a vackot... Ne csináld... Kérlek, ne... - Ezeket nem Dudley mondta, hanem Vernon bácsi, aki - érthető okokból - féltette fiát. Azonban tudta azt is, hogy Dudley kaphat még egy malacfarkat, miután az a 'faragatlan óriás', ahogy ők nevezték, már hét éve adott egyet a fiának.
- Nem mered... Harry, nem mered használni, mert meglátnak... Nincs benned elég spiritusz... - Dudley ezt inkább csak saját magának mondta, mint Harrynek, de ez is elég volt. Harry elkiáéltotta magát:
- OBSTRUCTO! - Erre Dudley ültében a falnak repült, és közben két széket összetört. Szülei reszketve nézték végig a jelenetet, és nem értették, Dudley miért nem elmeli fel legalább a fejét... Miért nem...
- Reparo - intett Harry a pálcajával, mire a két szék visszaváltozott eredeti alakjába.
- Ezt meg hogy... - Vernon bácsi nem tudta befejezni a mondatot, mert Harry most rászegezte a pálcáját.
- Nincs bennem elég spiritusz, mi? Ti el sem tudjátojk képzelni, men mentem keresztül az elmúlt hat évben!
- Mikre tanítanak ott téged, hogy ilyeneket... Ilyeneket csinálsz? - Petunia néni is reszketett, bár ő remélte, hogy már a férje is túléli a mai napot.
- Sok mindenre. De én olyan dolgokat éltem át, amit a varátslók közül színte senki... Még talán egy mugli sem... Először volt az a kő... Majdnem meghaltam egy kis kavics miatt... Aztán a Baziliskus. Tudjátok ti, milyen érzés, amikor egy ötven méteres kígyó megharap? Nem! És a dementorok?
- Már megint ezek a demedolgok? Mennyi van ezekből?
- Négy éve több százat intéztem el. Arra is majdnem ráfaragtunk... Aztán ott volt a tusa... A sárkányok, a sellők, és aztán maga Voldemort... - A reakció érdekes volt. Dursleyék a Voldemort név hallatán meg sem rettentek, ezzel szemben ha valaki kimondja a varázslat szót, halákra rémülnek. Harry fojtatta: - Ti el sem tudjátok képzelni, milyen, amikor mellettetek meghal valaki. Aztán az, hogy látod, hogy valaki levágja a saját karját... - Harry még mindíg merev tekintet alatt tartotta bácsikáját, de a pálcáját már leeresztetrte. Ettől láthatóan megkönnyebbült, és most már oda-odapillanthatott a fia felé, aki még mindíg mozdulatlan volt.
- Mit... Mit csináltál vele? - Petunia néni már közeledett Dudley felé, és egyre jobban reszketett.
- Elkábítottam. Pár perc, és magáéhoz tér. De lehetek ennél még sokkal rosszabb is! - Ez a mondat épp oly fenyegetőre sikerült, ahogy azt Harry akarta. Vernon bácsi ismét remegni kezdett, Petunia náni halkan sikkantott egyet, Dudley pedig még mindíg nem, mozdult. Harry ezután, kicsit megnyugodva eltette a pálcáját, majd fölment a szobájába.
- Dudlus! Ébren vagy? Hál' égnek nem esett bajod... - Petunia olyan szorosan ölelte magához a fiát, hogy az majdnem megfulladt. Ekkor észrevett valamit. Mivel pont az ablakkal szemben volt, meglátott ott még egy fiatalt. Ugyanolyan ruha volt rajta mint Harryn, csak az övén egy zöld embléma volt, nem pedig piros. De Dudleyt nem ez zavarta. A fiú ránézett a házra, és elmosolyodott. Aztán kihúzott a zsebéből egy pálcát - Épp olyat, mint Harryé. Elkezdett valamit mormolni, majd elment. Dudley félelmét - bár ő sem értette, hogyan, legyőzte a kíváncsisága. Kiszabadította magát annyja öleléséből, éls kiszaladt az utcára. Ott elbújt egy fa mögött és várt. Tudta, hogy az öreg Mrs. Figg elmegy majd egy rövid sétára - mindennap sétált egyet, hogy kinyújtóztassa egy kicsit megfáradt tagjait.
Dudley immár tudta, hogy a vén szipirtyó tulajdonképpen boszorkány. Annak kell lennie. Nem mintha megkérdezte volna, de biztos volt benne, hogy a bolond, macska-imádó Arabella egy, azok közül. Máskülönben nem lenne hopp-porja, vagy igen?
Amikor látta, hogy az idős asszony a macskái nélkül, egyedül hagyja el a házat, Dudley az ajtóhoz osont. Legnagyobb meglepetésére nem volt bezárva.
No, no, no, te vén banya, nem kéne ennyire bíznod az emberek becsületességében - somolygott és belépett.
Egyenesen a kandallóhoz ment. Emlékezett még rá, hogy hogyan csinálták három éve Harry barátai: Egy marékkal beleszórtak a tűzbe, és kimondták azt, hogy hova akarnak menni. Nem is vette észre, hogy Frédi és Béni a bokája körül kergetőzik.
Itt volt hát a nagy lehetőség, hogy kipróbálja, amit akar. Csak oda kell mennie abba az iskolába, megnéznie Harry barátnőjét, és megtudni, ki ez a fiú. Kivett egy csipetnyi szikrázó port, beleszórta a lángokba (égve hagyni a tüzet, mielőtt elmegy az ember hazulról nagy meggondolatlanság) és azt mondta:
- Rox... te átkozott macska! - bele akart rúgni Bénibe, aki megkarmolta a lábát, de nem volt rá ideje, mert beszippantották a lángok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
