Ez az első novella az oldalon, bár kicsit szomorkás hangvételű. Az írója picijanyka, e-mail címe picijanyka12@msn.com Korhatár: PG
A Cél érdekében…
Nyár van. A nap sugarai hívogatóan játszadoznak a Griffendél klubhelységének kő-ablakán. De most valahogy idegenek. Nem is tudom… olyan, mintha az egész csak színjáték lenne. Csak egy álom. Egy illúzió, amely mindjárt tovalibben. Igen. Tulajdonképpen ezt szeretném. Ha az egész eltűnne, és újra boldog, Rofxorti diák lennék.
Itt állok, egyedül mint egy a rajból kitaszított lepke, s mélán bámulom a tájat. A tó, a kviddicspálya a fúriafűz, Hagrid régi kunyhója, az üvegházak… S ahová csak nézek, minden emlékeket ébreszt bennem. Emlékeket, melyekre pár éve még nevetve, és boldogan emlékeztünk vissza. Igen. Mert akkor még volt kivel.
Sóhajtok, de így sem bírom ki könnycseppek nélkül.
Hm, a kviddicspálya. Mennyi meccset izgultam ott végig Harryvel és Ronnal. Mintha én is játszanék. Folyton azt néztem, hogy el ne találja valamelyiküket egy gurkó, vagy nehogy valami bajuk essen. Mikor idenéztek persze mosolyt erőltettem az arcomra. Ha látják hogy feszült vagyok, ők is azok lesznek.
Jaj, a fúriafűz! Uramisten! Mikor másodikban nekirepültek az autóval. Akkor úgy haragudtam rájuk. „Hogy lehettek ilyen buták?” Mindig kioktattam őket. Pedig hálával tartoznék nekik. Engem igazából senki nem szeretett. ,,Granger, a stréber”- mindenki ezt gondolta rólam. De ők mégis megmentettek, és barátjukká fogadtak. És amikor megismertük Siriust. Annyira meglepődtem, mikor kiderült hogy Makesz Peter Pettigrew és nem is Black az áruló. De ezt soha nem tudtuk bebizonyítani. Pettigrew megszökött, így Siriusnak a haláláig bujdosnia kellet…
És a tó…
Hét éve volt már, mikor a Trimágus Tusát rendezték. Mennyire izgultam Harryért.
Viktor hozott fel engem elsőnek, s kis idő múltán a többi bajnok is megérkezett. De Ő nem. Csak órák múltán méltóztatott feljönni Ronnal, és Fleur kishúgával. Soha nem éreztem még ahhoz fogható megkönnyebbülést…
De nem. Harry soha többé nem könnyít már a lelkemen.
Pont ma három éve hogy elment. A végső csatában, mikor már alig élt valaki.
Körös-körül tetemek, halott varázslók és boszorkányok. Több ezren, s több milliónyian jöttek, hogy a Sötétség, vagy Fény oldalán harcoljon A Cél érdekében. Szinte mindenki meghalt. Csak néhány ember maradt életben: a gyerekek, kik még nem voltak ott. A gyávák, kik elmenekültek. És a szerencsések. Köztük én is, akit halottnak hittek, így már nem bántottak.
Senki sem tudja, hogyan is halt meg valójában Voldemort és Harry. Én is csak elmosódott foltokra, és villanásokra emlékszem már a párharcból, utána elhagyott az erőm.
Ilyenkor az emberek fantáziája általában beindul, és elkezdenek kombinálni mindenféle badarságokat a történtekről.
De ez most elmaradt. Ezek a szörnyű dolgok minden fennmaradtat lesújtottak. Nincs olyan ember kinek valamely szívéhez közel álló társa el ne veszett volna a végső ütközetben. A Cél érdekében.
Ez a fájdalom lyukat égetett mindenki lelkében. Az elmúlt időben sehol nem hallani nevetést, örömöt. Az erő elsöpörte a gonoszt, de sajnos a jót is…
A Sötét nagyúr kezdetben mindenkit lemészárolt. Az ellenségeivel együtt a hozzátartozóit, s még a muglikat is. Nemsokkal az ütközet előtt az árnyék a szüleimet is elérte. A szomszédok találtak rájuk, nem értették mi történhetett velük. Sehol egy seb, egy karcolás sincs rajtuk. De én tudtam mi történt. Voldemort ölte meg őket… A Cél érdekében. Pedig nem voltak útban. Csak közel álltak hozzám, akit viszont Harry szeretett. Ezért meg kellett halniuk.
Én tudnék mesélni a fájdalomról. Mindenki elesett, akit szerettem. Harry, Ron, Ginny, Az egész Weasley család. Mordon, Lupin, Mcgalagony professzor, és még rengetegen. Ártatlanok. Semmi bűnük, csak hogy vannak. Pontosabban csak voltak…
Tekintetem most az üvegházakra téved. Itt csókolt meg először hajdani férjem…
Ő is itt volt a csatában. Végig engem védett, de kis idő múlva elvesztettük egymást.
Nem tudtam megkeresni. Egy átok eltalált, és a földre rogytam. Olyan volt, mintha halott lennék. De még éltem, és a csata után Dumbledore talált rám. Őt viszont nem találták meg. Még a holttestét sem.
A megmaradtak sokan azt állítják, meghalt, sokan azt, hogy elmenekült.
De én itt belül érzem hogy él. De nem tudom hol.
Hogy elmenekült volna? Neem, nem.
Ismerem a férjem.
Viktor Krum nem futamodik meg. Tudom hogy él, és valahol szenved… nagyon szenved, de nem fél a haláltól. Tudja, hogy oda kerül, ahol sokkal jobb lesz neki. Mert a jó ügyért halt meg.
A Cél érdekében…
- Vége - | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
