- Nem mehet el... - mormolta Hermione. - Mi lesz a Roxfortból nélküle?

- Visszajön, ne aggódj - suttogta a hajába Ron. - Visszajött másodikban is, emlékszel?

- Az teljesen más eset volt - felelte Hermione. - Akkor csak az alkalmasságát kérdőjelezték meg, de most a becsületét is. Beismerte, hogy kapcsolata volt azzal az asszonnyal... nem visszakozhat többé. Különben is, nem ezért kell lemondania... hanem Harry miatt. Ismered azokat a bolondokat a Mágiaügyi Minisztériumban... szegény öreg Dumbledore-t hibáztatják.

- Pesszimista vagy - rázta a fejét Ron, de saját magát sem érezte éppen optimistának.

A Nagyteremből kifelé menet mondat-foszlányok ütötték meg a fülüket:

Az utóbbi hang természetesen Dracóhoz tartozott. Ronnak kedve lett volna jól orrba vágni, de Hermione visszatartotta.

Fent a Griffendél klubhelyiség bejáránál több tanuló - köztük az igencsak zaklatott Ginny - álldogált és várt valamire.

- Mi van? - kérdezte Ron.

- A Kövér Dáma elment - felelte Ginny, egész testében remegve.

Ron elengedte Hermione kezét és átölelte a kishúgát. Abban a pillanatban Ginny végre kiengedte a benne gyülemlő feszültséget és zokogásban tört ki.

- Jól van... jól van... - simogatta a haját a fiú, próbálva lecsillapítani.

- Nem, NINCS jól! Semmi sincs jól! - kiabálta Ginny, kibontakozva a bátyja öleléséből. - Harry elment! Lehet, hogy soha nem jön vissza! Itt maradtam a gyerekkel, akit egyedül kell felnevelnem, mivel senki sincs az egész rohadt varázsló világban, aki megtalálhatná az apját! Azok a seggfejek, akik a Mágiaügyi Minisztérium alkalmazottainak vallják magukat, csak ülnek a babérjaikon és vakaródznak, de semmit sem tesznek, hogy megtalálják Harryt! Most még Dumbledore is itt hagy minket! És azt mondod nekem, hogy jól van??? - szeme villámokat szórt a bátyjára.

- Ginny - lépett hozzá Hermione. - úgy beszélsz, mintha mindenről Ron tehetne. Igazságtalan vagy hozzá, pedig ő csak vigasztalni akart téged.

Hirtelen valamiféle dalolás törte meg a Ginny és Hermione között beállt kínos csendet.

Az éneklés egyre hangosabb lett - néha csuklás szakította meg - és a Kövér Dáma botorkált be a portréjába.

Feltűnően tántorgott, kezében egy üres pezsgősüveget lóbálva. Megpróbált leülni a székére, de elhibázta, és helyette a padlóra pottyant. Csak a feje látszott a kép alján, és keresztbe álló szemekkel rákiáltott a diákokra:

- Mire váááártok?

- Magára! - kiáltották a Griffendélesek kórusban. Egyikük sem volt olyan hangulatban, hogy a részeg Kövér Dámával foglalkozzon, aki kuncogva válaszolt: - El voltam... el voltam... ünnepelni.

- Violet esküvőjén? - pislogott meglepetten Seamus. - Ki volt olyan hülye, hogy elvegye azt a vén banyát?

- Hát... Sir Cadogan természetesen - vihogott a Kövér Dáma, és egy utolsó csuklással eltűnt a szék alatt.

Nemsokára McGalagony professzor tűnt fel a folyosón, meglehetősen mogorva arckifejezéssel.

- Mi folyik itt? - kérdezte.

- A Kövér Dáma kiütötte magát, és nem tud beengedni minket - felelte Hermione.

- Kiütötte magát? - Minerva összevonta a szemöldökét.

- Berúgott - magyarázta Parvati.

- Argggh. Még ez is! - mérgelődött McGalagony. - Jól van, mindenki menjen az órájára.

- Órára? - hápogott Lavender. - De tanárnő... hogy tudnánk figyelni a leckére ezek... ezek után?

McGalagony sóhajtott egyet, és szigorú arckifejezése kissé megenyhült.

- Hukk... biztosan - mormogta a Kövér Dáma, aki láthatóan élvezte, hogy sikerült megrémítenie a tanulókat.

A portrélyuk lassan kinyílt.

Már majdnem minden diák eltűnt a klubhelyiségben, amikor egy vidám hang töltötte be a folyosót:

- Hóborc! - kiáltotta Minerva ingerülten. - Tartsd a szád!

- Bla-bla-bla... - röhögött a kopogó-szellem. - Nem tudod elrontani a kedvem, te bolond vén szipirtyó!

McGalagony szeme szikrát szórt mérgében. - Te... te...

Hóborc nyelvet öltött a professzorra, és egy újabb dalba kezdett:

A kopogó-szellem még egyszer nyelvet öltött rá, és eltűnt. Minerva megfordult és látta, hogy a portrélyuk előtt még mindig ott áll négy diák - egyikük Ginny Weasley.

- Ginny... - a professzor odalépett hozzá, de a lány hirtelen sarkon fordult és elszaladt.

- Weasley, jöjjön vissza! - kiáltott utána McGalagony, de a lány nem figyelt rá. Nem látott, nem hallott semmit, csak szaladt lefelé, át a kapun, ki a parkba. Azt sem vette észre, hogy milyen hideg van, azzal sem törődött, merre fut, csak futott, amilyen gyorsan csak a lába bírta.

Félóra múlva a kimerültség elhatalmasodott rajta és még mindig zokogva, reszketve esett össze. Talárja pillanatok alatt átnedvesedett a hóban és a hideg veríték ráfagyott a szemöldökére.

Már vagy tíz perce ült ott, amikor valami szokatlan zajt hallott.

Ginny felemelte a fejét, nehezen pislogva a szempilláira fagyott könnyektől.

- Apa kocsija! - suttogta, és lassan felállt.

A kocsi kinyitotta ajtaját és beengedte a lányt. Nagy meglepetésére a Ford belseje kellemesen meleg és száraz volt.

- Köszönöm - suttogta Ginny. Hirtelen nagyon álmos lett.

Befészkelte magát a hátsó ülésre a takaró alá, és azonnal álomba merült. Túl fáradt volt, hogy álmodjon, így a lidérces álmok elkerülték.

Jó két óra múlva különös üvöltés rázta fel szendergéséből. Megdörzsölte a szemét, ásított, felült és felsikoltott.

A türkizkék Fordot farkasok vették körül. Ginny nem vesztegette az időt azzal, hogy megpróbálja kitalálni, vajon a támadói vérfarkasok, vagy csak sima farkasok - egyedül az számított, hogy az állatok éhesnek látszottak.

Egy pillanatig túl döbbent volt ahhoz, hogy cselekedjen, de az állatok támadásba lendültek a kocsi ellen, majdnem betörve az ablakot. Ginny ekkor rájött, hogy ha nem csinál sürgősen valamit, akkor farkaseleségként végzi. Előremászott a vezetőülésbe, megragadta a kormányt és a gázra taposott. A motor köhögött egyet, és a Ford elindult - de csak lassan, túl lassan. A hat év, amelyet a Tiltott Rengetegben töltött, nem tett jót a kocsinak - csoda, hogy még egy darabban volt.

- Gyerünk! - sikította Ginny. Jobbra-balra rángatta a volánt, hogy kikormányozza a kocsit a farkasok csapatából, amelyek nem szándékoztak egykönnyen elengedni zsákmányukat. Az állatok fenyegetően üvöltve követték az autót. Néhányuk gyorsabb volt a Fordnál, megelőzte és elállta az utat.

- A francba! - Ginny fékezett, rántott egyet a sebességváltón, aztán rátenyerelt egy gombra a műszerfalon, amitől a kocsi felemelkedett. A lány örömtelit sikkantott és a meghökkent farkasokra vigyorgott, amelyek gombostűfejekké zsugorodtak a Ford Anglia alatt. - Na, most mit szóltok? - nevetett a lány, és északi irányba kormányozva az autót rendben el is érte az erdő szélét. Az erdőszélen ereszkedni kezdett. Egy tisztáson akarta letenni a kocsit. Rálépett a fékre, de a fék úgy látszik, bemondta az unalmast.

- Állj, te vén bolond! ÁLLJ! - kiáltotta Ginny, és a kormányt rángatta, hogy elkerülje az ütközést egy fával. Hirtelen egy mozgó alak tűnt fel pont a kocsi előtt.

- Neeee! - kiáltott az alak, kezével integetve. Ginny minden erejével a fékre taposott, miközben a fogát csikorgatta és szorosan behunyta a szemét. A Ford nyikorogva megállt.

- Megbolondultál? Megölhettél volna! - üvöltötte egy mérges hang. - Ez a Tiltott Rengeteg, nem a az autópálya!

Ginny kinyitotta a szemét, keze még mindig a kormányt markolászta, jobb lába a féket nyomta.

- Hát persze! Egy nő! - folytatta a dühös hang tulajdonosa. - Ti nők úgy vezettek, mint az őrültek!

Ginny megdörzsölte a szemét - nem hitte el amit látott: egy öklét rázó, nagyon dühös kentaurt.

Letekerte az ablakot. - Bocsánat kentaur úr. Nem akartam megrémíteni.

- Megrémíteni? Senki sem rémítheti meg Goront!- morgott a kentaur.

- Senki? - érkezett egy másik hang egy hóbucka mögül. - És az az eset a Aragoggal? Úgy megijedtél tőle, hogy majdnem összepisilted magad!

Goron arca elvörösödött a méregtől, és Ginny kuncogni kezdett.

- Te nevetsz rajtam??? - mordult rá Goron.

- Ne is törődj vele, Goron! - tűnt fel egy vörös szakállú kentaur. - Szegény hölgy épp most esett át egy szörnyű sokkon. Szüksége van egy kis nevetésre.

- És az, hogy nevetségessé teszel ENGEM, a megfelelő kezelés a rémült lánynak? - dörmögte Goron.

- Miért ne? - a másik kentaur Ginnyre kacsintott és kezet nyújtott. - Szia... A kentaur megdermedt. Magórián! Ő az! Virginia Weasley!

- Virginia? Te lennél? -egy másik kentaur csodálkozó arcal meredt rá.

- Miért olyan érdekes ez? -Ez a kérdés akár Ginnyből is kibukhatott volna, de nem ő tette fel. Goron volt az, aki nem értette.

- Mi az ördögöt csinálsz, Firenze? - ráncolta a szemöldökét Goron. Egy másik kentaur ugyanis letérdelt Ginny előtt.

- Alázatosan letérdelek előtted - mondta Firenze.

- Miért? - csodálkozott a lány.

- Tényleg, miért? - kérdezte Ronan is.

- Nem ismertétek fel a nevét? - fordult társaihoz Firenze. - Ginny... Weasley... ő az a lány, aki...

Ronan a homlokára csapott. - Tényleg! Ő AZ! Ő az a lány aki... - mélyen meghajolt Ginny előtt.

Goron a homlokát ráncolta. - Ha tényleg igaz, ha tényleg ő az a lány aki majd... - ő is meghajtotta a fejét. Ginny Firenzéről Ronanra, aztán Goronra nézett, zavartan. - Ki vagyok én? Mit fogok csinálni?

- Sajnálom Megmentő, nem mondhatjuk el.

- Fogd be a szád, Firenze! - kiáltotta Goron. - Ne szólítsd így!

- Nem tudhat róla - értett egyet Ronan.

- Micsoda? - Ginny kiszállt a kocsiból. - Mit titkoltok előlem?

Firenze álmodozó arccal nézett fel. - A csillagok mondták el nekünk.

- MIT? - ráncolta szemöldökét a lány. Most már tényleg kezdett türelmetlen lenni.

- Az Uránusz bolygó tárta fel nekünk - tette hozzá Ronan.

Goron bólintott. - Igen, az.

Ginny még mindig nem értett semmit. - Lennétek szívesek elmagyarázni...?

A három kentaur megrázta fejét.

- Jól van, na - sóhajtotta Ginny. - Akkor legalább kísérjetek el az erdő széléig, jó? Semmi kedvem megint összefutni a vérfarkasokkal, pláne nem egyedül.

- Persze, hogy veled megyünk. Biztonságban kell lenned - jelentette ki Ronan.

- Igen. Túl értékes vagy ahhoz, hogy elvessz. - értett egyet Goron.

Egy pillanatra Ginny úgy érezte magát, mint Alíz Csodaországban: egy elveszett lány, három bolondos lény társaságában.

Szerette volna megérteni a kentaurok szavait. Mire céloztak? Ő az a lány aki... MIT fog tenni???

És pontosan minek is szólította Firenze? Nem emlékezett.

Zavarodott volt - de legalább a farkasok okozta rémület és a Hóborc-féle megaláztatás nem zavarta már. Egyáltalán nem. De az a célozgatás... Hagridnak igaza volt: a kentaurok álmodozó népség...